Mindenkinek van hangja! Olvass fel Te is!

Önkéntes felolvasások weblapja. Csatlakozz!

Ambrus Attila József: A Jel

Posted by ambrusa - 2013. november 06.

Szerző: Ambrus Attila József (1967-    ) | Előadja: ambrusa
Megjelenés: Kézirat (fotókkal) | A felvétel készült: 2013. november 6.
Játékidő: 00:13:55 | Bitráta: 192 kbps / 44 kHz / stereo
Megjegyzés: A könyv a Pécsi Tudományegyetem Egyetemi Könyvtárának (Tudásközpont épülete) raktárában található (Loczka Alajos: A művelődés útja Amerikában – az iskolarendszer vizsgálata. S. n., Budapest, 1937, 340 oldal)
További képek az átlőtt könyvről: Lib.pte.hu
Megjegyzés: A novellához csatolva Martin József jegyzete is meghallgatható.
Vaklap: Az mp3 letöltése: A Jel | Mélyen a sárban

Ambrus Attila József: A Jel (Előadja a szerző)

Apám még húsz éves sem volt, de ment, mert úgy érezte, most tehet valamit a hazáért. Azért a hazáért, melyben kicsinyke remény szikrája gyúlt arra, hogy akkor november elején minden megváltozhat örökre.

Pár napja érkeztek meg az orosz tankok Pécsre, és ő ment, mert „mennie kellett”. Egyetemistaként nem értett a fegyverekhez, de volt néhány napja, arra hogy egy öreg bányásztól megtanulja a puska kezelését. Ott volt november 6-án a Mecsek-kapu előtti kanyarban. Ő biztosította ki a kézigránátokat, melyeket egy katonaviselt munkásember kezébe adogatott, közben mindig számolt háromig, aztán adta a következőt. A munkás célzott és dobott. Nem ismerték egymást, apám sem előtte, sem utána nem látta soha többé, de akkor ott, csak egymásban bízhattak.

Úgy röpködtek a tankok géppuskáinak lövedékei körülöttük, hogy a fejüket sem tudták kidugni a sebtében felállított harckocsi akadály mögül. Aztán egy hatalmas robbanás rázta meg őket, és társaik örömujjongásait hallva mégis kikukucskált.

Az egyik orosz tank lánctalpa hatalmas kerregéssel szaladt le tengelyéről, az égő T34-es-ből kimászó megszálló katonákra erős tűzet zúdítottak az ellenállók. A másik tank lövege ekkor feléjük fordult. Az egyik hivatásos katona apámat a grabancánál fogva valósággal átgurította az út túloldalára. Apám csak egy villanást látott, majd a rázuhanó törmelék elvakította. Fülei éles sípoló hangot hallottak és mintha minden lassított felvétellé dermedt volna körülötte.

A hátán feküdt. Nem hallott semmit, csak egy géppisztoly torkolattűzét látta maga előtt. A társai hátrálva menekültek, közben érezte, hogy valaki a pufajkája gallérjánál fogva ráncigálja az út menti árok felé. Lábaival lökve segítette magát miközben a hátán csúszott, majd belegurult az árokba és hason fekve elájult.

Amikor magához tért egyedül volt. Vérzett a füle és szédelgett. Az úttesten halottakat és szétszórt emberi testrészeket látott. Lassan oldalra fordult, de sem ellenség, sem barát nem volt körülötte. Várt kicsit, majd csúszva-mászva kikászálódott az árokból. Nem mozdult semmi. Leporolta magát és gyors léptekkel elindult a Mecsek felé. Halkan dúdolgatott, hogy hallja-e a saját hangját. Tudta, hogy sietnie kell, mert a Dömörkapunál gyülekeznek szétvert társai.

Az erdőben többekkel is találkozott, sokuknak át volt lőve a karjuk, lábuk és sok más sebből is véreztek. Rettenetes piszkosak voltak mindannyian. Fogcsikorgatva, de mentek kiszemelt céljuk felé. Kis idő múlva egy fiatal suhanc odasodródott hozzá és ujjongva mondta apámnak, hogy egy orosz őrnagyot sikerült lekaszálniuk, aki az égő parancsnoki tankból mászott elő. Később elterjedt a híre, hogy bizony Kornyuzsin parancsnokot lőtték ott szitává a Mecsek-kapunál. Ezt az oroszok tagadták, de tény, hogy azután a rettenetes nap után már csak Bojcov gárdaezredes parancsai voltak érvényben az oroszoknál.

Apám és harcostársai napokig bujkáltak a Mecsekben, Horváth Géza doktor, a „Gazda” vigyázott rájuk. Felerősödtek kicsit és merész terveket szőttek, de aztán menniük kellett, mert magyar kollaboránsok segítettek az oroszoknak felszámolni az ellenálló csoportokat, ezért félő volt, hogy előbb utóbb rájuk találnak.

November 12-én Vágotpusztán az Ottó-szakaszhoz sorozták apámat, aki főleg a lőszerek cipelésében vett részt. Addigra már csak pár százan maradtak az első napok több ezres létszámához képest. Sokan elestek, de még többen „leléptek”. A pécsváradi rendőrkapitányságot november 14-én támadták meg Málics Ottó vezetésével. Apám utolsó harcos napja ez a nap volt. Ottó bácsit a szeme előtt lőtték fejbe. Azt sem tudta sohasem elfelejteni, hogy egy nálánál alig idősebb rendőrfiút, az ő szabadságharcos társai hogyan koncoltak fel, miután az már megadta magát.

Talán akkor tört el valami apámban. Sok halált látott addigra, de ekkor értette meg végképp, hogy nem nyerhetnek. Ilyen áron nem is lenne értelme.

Nem kellett harcolnia többé. Napokig őt küldték be a városba, hogy gyógyszert és élelmiszert vigyen a felkelők táborába. Mivel fiatal volt, talán rá kevésbé gyanakodhattak volna az oroszok. Úgy gondolták az öregek, hogy a simulékony kölyökképe egyben a védelme is.

Apám később sokszor mesélte, hogy a nyílt utcán járőröztek a karhatalmisták és igazoltattak mindenkit, akik az útjukba kerültek. Egyik este látta, hogy egy idősebb embert a falhoz állítottak motozásra, majd az egyik magyar tiszt minden szó nélkül tarkón lőtte. Jeges rémület szorította ökölbe apám szívét, de rezzenéstelen arccal próbált tovább menni, amikor hallotta, hogy hátulról őt szólítják röhögve.

Próbált úgy tenni, mint aki nem hallja, komótosan lépdelt a sarok felé a motyóját a hasához szorítva. Aztán ordibálást hallott és ő a sarkon befordulva szétszórta terhét és futásnak eredt. A torkában dobogott a szíve, homlokán kidagadtak az erek és a félelemtől alig kapott levegőt.

Pisztoly-lövéseket hallott a háta mögül, majd egy tank által félig lerombolt házon keresztül futva egy könyvespolcokkal elbarikádozott terembe mászott az egyik megrogyott fal mellett. Lekuporodott az egyik állványzat mögé bújva.

Hallotta a katonacsizmák kopogását és a részeg káromkodást, ahogy keresték. Apám behunyta a szemét és várta a halált. Nem mozdult, szoborrá merevedve várt, majd hallotta, ahogyan az ÁVO-sok szitkozódva mérgükben lövöldözni kezdtek a teremben.

Az egyik lövedék a kuporgó apám feje fölött ferdén fúródott a falba, de ő nem mozdult, csak a szemei mozdultak. Egész éjjel ott maradt saját magába roskadva, aztán a fáradtságtól és a gyengeségtől elaludt.

Reggelre teljesen elgémberedve, átfagyva lassan kezdett magához térni. Óvatosan kikémlelt a könyvek közül, aztán hosszú hallgatódzás után kikászálódott. Nem ment haza többé, azon nyomban elindult a határ felé és meg sem állt Amerikáig.

Sok évvel később, amikor már felnőttként megérthettem, hogy apám mit élt át utolsó napjaiban Magyarországon, akkor mindig mondta nekem, hogy azon az éjjelen az a golyó mutatta meg neki a jövőt és akkor jött rá, hogy a „jel” Amerika felé tereli.

Nem érezte magát hősnek, csak tette a dolgát. Egy átlagos apa volt, aki küzdött élete végéig „az idegenben”. Itthon nem mert mártír lenni, ezért elment, még akkor, mielőtt bezárult volna minden lehetőség. Tisztességgel nevelt fel és emberségre tanított bennünket. Ő nem békélt meg magával sohasem, de mi éreztük, hogy soha sem volt miért szégyenkeznie.

Három hónapja temettük el. Kint. Nem akart Magyar földben nyugodni. Mindig azt mondta, nem nyugodhatna, hiszen elment, amikor sokan az ismerősei közül harcoltak és elhulltak mind egy szálig. Lehet, hogy nem volt hős, de ember maradt mindörökre.

Én most hazajöttem, mert jönnöm kellett. Két hónapig kutattam, végül megtaláltam a könyvet, aminek az életemet köszönhetem. Most már biztosan tudom, hogy apámnak nem kellett szégyenkeznie, egyszerűen csak élni akart.

Lassan hazamegyek, megbékéltem. Nincs már dolgom itt, amiért maradjak…


További képek az átlőtt könyvről: Lib.pte.hu

Részlet a jegyzetből: Lehetett volna-e másként? Kazakov hadseregtábornok 1956. november 4-én, vasárnap átveszi a szovjet egységek irányítását, Románia felől újabb csapattestek lépik át a határt, s hajnali negyed ötkor Budapest már bekerítve. Mi lett volna, ha Hruscsov akkori szovjet pártvezető nem a fegyveres beavatkozás mellett dönt? A magyar felkeléssel szinte egy időben kirobbanó lengyel tüntetéssel szemben az utolsó pillanatban elállt a katonai támadástól – a kérdés persze eldönthetetlen, a történelem nem laboratórium, ahol a kísérleteket meg lehet ismételni. (Forrás: Martin József: Mélyen a sárban. Metropol, 2013. november 4., hétfő, 6. o.)

Martin József: Mélyen a sárban (Előadja: Ambrus Attila József)

Reklámok

Minden vélemény számít! Írd meg a Tiédet!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: